Mini sorozatunk következő részében Fekete Évát - a Tabulapláza Alapítvány Labor Café alapítóját - kérdeztük, hogy Ő hogyan éli meg a kialakult helyzetet.

A Tabulapláza Alapítvány Labor Café projektjének elsődleges célja, hogy a valódi, működő közösségek felé terelje az online világban rekedt társadalmat, így hozva közelebb mindazokat, akiknek lakóhelyében semmi sem közös az irányítószámon túl.

Ebben a munkában vagyok nyakig öt éve és ebben a munkában ért hidegzuhanyként a karantén.

Ha valaki, aki ismer, meghallja a nevem, akkor talán egy örökké nyüzsgő, emberekkel körülvett filantrópként derengek fel a fejében, akinek lételeme a szervezkedés, a programokban lubicolás, aki minimum egyszer egy héten felbukkan valami világmegváltó ötlettel, melyhez támogatókat toboroz. Ez teljesen igaz is. Mikor dolgozom, ahogy egy énektanár a közönség soraiból némán tátogva, nagy gesztusokkal instruálja a színpadon szereplő növendékét, én is harsány lelkesedéssel ösztönzöm a közösséget arra, hogy közösség legyen. Zászlóshajóként megyek előre tettvágyammal, hogy minél több emberre átragasszam azt, ha szabad ezt a kifejezést használni ilyen "karanténos időszakban". De az igazság az, hogy nagyon is szeretek visszahúzódva élni, nyúzott mackóalsóban molyolni itthon, és jöjjön itt a kulturális coming out, szeretek sorozatokra bambulni csak úgy, a gyerekeimmel röhögcsélni az aktuális trashsztárokon, vagy olvasni, társasozni, és csatangolni a tájban.

Mindezeknek önfeledt és élvezhető elegyét egyszerre vette el tőlem a karantén és bevallom, egy hónapig tartott, míg átkalibráltam magam az új szerepekre és visszataláltam mindkét fronton magamhoz.

Arról, hogy anyaként milyen kihívással küzdünk a karanténban, sokan, sokféle képpen írtak már, így erről a részéről nem írok bővebben, de igen, van itthon egy Sanyi nevű kovász és van véleményem a "digitális" "oktatásról" is.

Eleinte, miközben a multifunkciós szaktanár, 0-24 konyhatündér, takarítónő, programfelelős, pszichológus üzemmódomban mentem robotként feladatról feladatra, magamban azon tépelődtem, mi lesz a mi csodaszépen fomálódó közösségünkkel, mi lesz a megkezdett programjainkkal, ötleteinkkel, vajon mi lesz a támogatóinkkal, önkénteseinkkel, ha a személyes kapcsolataink áttolódnak az online térbe és a teljes napunkat kitölti ez a szürrealitás, ami lassan a realitásunkká válik. Kinek lesz kedve még egy online meetinget besuppasztani a többi közé csak azért, hogy lássuk egymást, ki fog felhívásainkra reagálni, melyekben a nehéz helyzetbe jutottak megsegítésére toborzunk, miközben mindenki, a legváratlanabb helyeken, legszokatlanabb pozíciókból áll kényszerpályára, vagy zuhan a mélybe a világ minden pontján? Mi lesz velünk, a közösséggel, ami már olyan szépen alakult?

A kezdeti sokk után azonban sorra tisztultak ki a kérdésekre adható válaszok és a közösségünk közösség maradt. Kicsit máshogy, kicsit furán, de rendületlenül.

Minden nappal egyre inkább beigazolódott mindaz, ami miatt öt éve elkezdtem ezt a munkát.

Döbbenetes átélni azt az utópiát, melyet a Labor Café kapcsán tartott előadásaimban használok a közösségek szerepének és fontosságának érzékeltetésére. Mindig azt mondom: működő, valódi, minőségi kapcsolatok nélkül nem lehetne túlélni egy globális válságot. A lokális közösségek együttműködéseinek szerepe akkor fog felértékelődni igazán, ha beüt valami váratlan globális krach.

Az a közösség lesz képes túlélni, akit nem ér váratlanul otthona magányában a vészhelyzet, hanem kiterjedt, aktív hálózata mentőövet, kapaszkodót és a megoldás kulcsát jelenti számára.

Ezt meg kell tanulni, erre tudatosan készülni kell. Ki kell mozdulni digitális elszigeteltségünkből és tenni, cselekedni a valóságban, hogy ott legyünk egymásnak, ha baj van. Helyben kell gondolkodnunk, támogatnunk kell mindent, ami lokális, a globálissal szemben. Nem akkor kell elkezdenünk közösségként működni, mikor már baj van, a mindennapi életünkbe kell beleszőni az empátiát, szolidaritást, együttműködést.

Idegennek, furának hangzottak szavaim és talán kicsit lököttnek is gondoltak, akik hallották ezt a gondolatmenetet, de remélem a mag mégis megfogant és elkezdtek építkezni sokan! Ha akkor nem tették meg, most sem késő újragondolni, másként szemlélni a világunkat, amiben most élünk. Más prioritásokat felállítani, az időnek, a jól-létnek, a kapcsolatoknak, a tiszta, belélegezhető levegőnek, iható víznek, a hozzáférhető minőségi élelmiszernek és a szabadságnak adni át a terepet a növekedés, anyagi gyarapodás mániákus hajszolása helyett. Itt az ideje nem méregetni egymást, hanem együttműködni képes közösséggé válni. Nem túlzás, ez most létkérdés.

A mi közösségünk jól vizsgázik ezekben a nehéz napokban is. Összezár, szorosan kapaszkodik és segít azokon, akik nem számíthatnak másra.Bár személyesen kevesebbet találkozunk, mégis, talán soha nem voltunk egymáshoz ennyire közel.

Soha, semmi nem pótolhatja a személyes találkozások pillanatait, az ölelések, érintések csodáját, nem válthatja ki egy videóchat a kávézóban fecsegést és nem fejezheti ki érzéseinket egy szivet ölelgető emoji. Nem szabad megszoknunk, nem szabad hozzászoknunk ahhoz, hogy ez a helyzet a természetes! Kérdéseket kell feltennünk és a válaszokkal szembe kell néznünk. A cél nem lehet az, hogy visszatérjünk a régi, megszokott életünkhöz, ha újra szabadnak akarjuk érezni magunkat, ha azok voltunk egyáltalán.

Ilyesmik járnak a fejemben a karanténban. Ezeken tépelődöm és agyalok a következő lépéseken, melyekkel igazi változásokat hozhatunk közösségeink életébe.

Ilyeneken gondolkodom, de most mennem kell, mert megég a kenyér. :)

Köszönjük szépen Évának a beszámolóját és a közösségért tett munkáját! Bízunk benne, hogy hamarosan személyesen is találkozhatunk és dolgozhatunk együtt!